Molnár Dóra Grafikusművész kiállítása
MODEM – Műterem Galéria
2013. szeptember 12.
A világon átszűrt, idézetekkel átfuttatott reflexiók
Molnár Dóra grafikáira:
A kinti világon át, mint egy lápon átkelve jutunk be
ebbe a tiszta kiállítótérbe. Ez egy beavatás, bebocsátkozás aminek részese vagyok, ennek az utazásnak írtam le az
élményeit. Áttetsző
formák, áttetsző szavak és elvek, szabályok, áttetsző jellem kerít bennünket.
Zajgó utcák, előírások, rendezik lépteinket, a mobil alkalmazások opciói
minduntalan választás elé állítanak. Nyisd ki a menüt és jelöld meg a
pillanatnyi igényeidet:
Lehetsz, jó ízlésű, körültekintő, heteroszexuális, állhatatos,
takarékos, józan, szociálisan érzékeny. Betöltődik az alkalmazás. Betöltődik az
alkalmazkodás. Ezután állíts be elveid és érzéseid áttetszőségét. Mennyi fényt
engedjen át. Mennyi legyen belőled látható? Mennyit láthatsz a világból?
Látszólag nem marad más, mint precízen és konokul
megmérni mindent.
MÉRJ MINDEN NAP!
Mérd a pulzusod, a súlyod, a bevitt kalóriát,
a hasad kerületét, a csonttömeg indexedet, a vércukrod, a bicepszed, a megtett
kilométereket, az elégetett zsírt.
Megtudhatsz
mindent testedről. Eszközök sokasága szolgál, kísér mindenhová. Mennyiségek
mágikus rácsozata ölel magához. A fáraók
kincse terpeszkedik lábaid előtt a küldött és fogadott üzenetek soraiban.
Tekerd magasabbra kihasználás generátor teljesítmény szabályzóját. Nézz körül,
ki lehet hasznodra a rejtett kincsek feltárásában. A kijelző fényes ragyogása
erőt ad neked, nem kell gondolkodni, csak tenni amit lehet. Vedd el, ami úgyis
csak neked jár, neked teremtetett. Minden a te járandóságod, nyerd meg a
főnyereményt. A jóságcseppeket csak a
csomagoláson feltüntetett mennyiségben használd, kövesd pontosan az utasításokat.
Használd minden nap, de ne feledd: káros lehet a túladagolás negatívan befolyásolhatja
áttetszőségedet! Particionáld újra lelkedet, gondosan ügyelve a cseppek
adagolására.
Engedd át magadon a haragot, a rutint, a
vádat, a bánatot, a kétséget. Engedd át magadon a káromlást, a tapasztalatot, a
hazugságot, az időt. Engedj át magadon mindent, és ma kivételesen ne mérj!
Sok életen át sodortatva, döcögve emlékeken, halandó
gondolatok hada kísér. Ki lesz, aki a megtalált napló lapjait végigsimítja és
kimondja: végre pihenhetek! Nem a leírt szavak, mondatok sora az, ami meggyőz,
hanem a tér, amit magáénak tudhat!
Minden betű körbefogja a maga alvilágát, az
élet előtti ürességet, a mindent. Az ilyen titokzatos terek, melyeket évek
alatt betűk által összegyűjtöttünk, végül egyre nagyobb helyet fognak ki
életünkből, maguknak követelve végül minden fontos mezőt, zugot. Betűmoha
mindenütt. Öntözni sem kell, mert minden reggel harmatot nyer a hírekből. De a
szavak, gondolatok is megnövesztik a maguk terebélyes és mindent elborító
növényeit. A mindenhol levés és a sehol sem levés élményei váltogatják egymást
percenként. Keressük az otthonosságot, a biztonságot, a bizonyosságot és tiszta
pillanatokban néha a vonaton, néha a kávé mellett ülve egy presszóban, vagy az
utcán sétálva leljük meg. Könyveket olvasunk, társakat keresünk, a lakást
szépítjük, de az, amit érzünk, ami így létrejön, halvány másolata annak, amit
elérni szeretnénk, annak a mindenben, mindenhol jelen lévő, de csak nehezen
elérhető oldott állapotú éberségnek. Feloldódnánk a jelen pillanatban átélve
vége az otthonlevés, örömét.
Ránézek, de nem
látom,
ezért neve: nem
látható.
Hallgatom, de nem
hallom,
ezért neve: nem
hallható.
Megragadnám, de
meg nem foghatom,
ezért neve: a
legparányibb.
E három titok
egységbe olvad.
Felszíne sem
világos,
alapja sem
homályos,
végtelen,
névtelen,
visszavezet a
nemlétbe szüntelen.
Neve: formátlan
forma,
tárgy-nélküli kép,
neve: a sötét.
Szembetérek s nem
látom arcát,
követem és nem
látom hátát.
Az őskor útját
birtokolva
s a jelenkort általa
megragadva
rálátni mindennek
eredetére:
ez az út
vezető-füzére.
(Lao Ce: Tao Te King)
Kristályok fénylő sora keríti látómezőm,
minden benne él a föld, a tűz, a víz, a levegő, a tér is. Tökéletességük
magával sodor és a fényük nem vakít el minden élőt, hanem a belső lényegük megmutatva
lágy, színes fényükkel átvilágítanak mindent és mindenkit. Utazásunk, amit
szentek figyelnek szemérmes rejtőzködésük helyszínéből, a fából, a márványból,
az ostyából, a borból, az aranyból, a csipkékből. Ezekkel rakjuk teli életünk,
áthelyezve őket a nappaliból a hálószobába, az asztalról a polcra, a szívünkből
a tv asztalra. Száműzve őket, vagy újra megtalálva örvendezve és elveszve,
elvesztegetve időt, lelkesedést. Aztán, ha megpillantjuk őket anyagba szálltan,
újra felismerjük magunkat bennük, vagy a falra akasztott képeken keresztül
tükörbe nézünk. Így üzenhetünk nekik és magunknak, hogy nem vagyunk elveszve
teljesen mégsem, van olyan ember, aki ránk szól, kimondja, megmutatja
helyettünk azt is, amit mi már-már teljesen elfelejtettünk. Közösen, a képalkotó
és mi, újra összeállíthatjuk a tökéletesség kristályait, befogva velük a
gazdagító erőt.
László János
képzőművész
Apokrif Irodalmi folyóirat
V. évfolyam, 3. szám
2012. ősz
Noktürnök Viszonyokról
Molnár Dóra Eszter képzőművészetéről
Molnár Dóra Eszter képzőművészetéről
A nyíregyházi szobrászati tanulmányait követően grafikus szakot
végzett Molnár Dóra Eszter munkáit magánélete inspirálja. Ásítóan sablonos
megállapítás, de esetében, gyanút keltő módon, szinte kizárólagosan igaz.
Zavarba ejtően személyes tépelődéseket tár elő, mégis szerencsésen elkerüli a
banalitás csapdáját. Így vizuális vergődés helyett a feldolgozás teréül
szolgálnak a tintával keserített papírlapok. Ebben mindenekelőtt a melankólia
áll Molnár segítségére, amely bézzsé és klasszikusan fekete- fehérré fakítja a
húsos valóságból táplálkozó kompozíciókat. A grafikus azonban, elmondása
szerint, még többre törekszik: a párválasztást szegélyező dilemmák és a társas
élethez asszociált boldogság megkérdőjelezésére. Ennek révén pedig általában
véve a másnak tetszés, illetve a döntési helyzetek kötelezettségét próbálja
kikezdeni. A szemében a férfiak és az elképzelt jövőbeli gyermekek egymáshoz
vagy sztereotip ideálképekhez való hasonlítása csupán méltatlan és értelmetlen
méricskélés. Bírálatát Molnár a Te ehhez nem érthetsz
szitanyomat-sorozatban az abszurditásig hegyezi, amikor a megfelelő, minden
fontos tulajdonsággal bíró hipotetikus társat egy tágas, 57,6 liter űrtartalmú
doboznak felelteti meg. De nem csupán az emberi kvalitás számszerűsítését
figurázza ki, az összevetést alapvetően is gúny tárgyává teszi. (Például a
sorozat hetedik, zoomorf kollázsán, melyen egy birka és egy tatu szembesítését
kommentálja a már puszta használata okán is önironikus közhellyel.)
Kritikai, már-már maliciózus hozzáállása, és a női identitással
kapcsolatos témaválasztásai révén tételes helye lehetne a nőművészet friss
képviselői között. Molnár Dóra Eszter dekonstrukciós kísérletei azonban nem
veszik célba a társadalmi nemeket. Nem foglalkoztatják individuális
életstratégiák, viszont adottnak tekinti a hagyományos női szerepeket. Ennek
megfelelően grafikái a párválasztás buktatóival küzdő fiatal lányok, illetve a
gyermeknevelés feladatát szívükön viselő édesanyák, sőt nagyanyák
élethelyzeteit interpretálják. Ha a műveket témájuk szerint állítjuk relatív
időrendi sorrendbe, meglepő módon egy színteli és derűs időskor rajzolódik ki (Nagymama
komplexus sorozat), amely szinte aranykornak hat a fekete és matt
formákkal ábrázolt, éppen megélt vasjelennel szemben.
Szórakoztató kivétel a harmincöt rámára feszített hímzővászonból
álló Igény szerint ciklus. A sorozat minden egyes tételére egy óvodai
jelet és egy ahhoz lazán köthető szövegrészletet hímzett a képzőművész. A
szövegben mindig arról ejt el újabb szavakat, hogy milyennek képzeli el
jövendőbelijét. Az első részben – még gyerekesnek is elcsépelt módon – egy
hercegnek: „Kívánhatnék / egy herceget lóval, / fél királysággal,
/ palotával, / hetedhét országra szóló lagzival, / de inkább…” Itt
a mese átvált hétköznapi férfi tulajdonságok felsorolásába, de azokból
arcátlanul sokat halmoz egymásra. Elképzelése lehetetlenségét saját maga is
leleplezi, amikor a kívánságsort egy nyilvánvalóan irracionális óhajjal zárja,
miszerint a kérője „fából is tudjon vaskarikát csinálni”. Az
önironikus végkicsengés mellett a tréfa jelen esetben is inkább a férfiakkal
szemben felállított sztereotipizált igények kárára sül el. A mű az érett nő
elvárásait infantilis túlzásokkal és képi világgal keresztező magánmese,
amelynek a fordulatai mögött csak sejteni lehet a felfejthetetlen
asszociációkat. Az apró csattanókból összecsomózott utalásháló fürkészése mégis
sok örömöt tartogat – elsősorban a fokozásból, illetve az ikonikus egyszerűségű
óvodai jelek és az önmagukban decens elvárások intermediális egymásra
rímeltetéséből fakadóan.
A hímzőrámasor nem egyszeri kaland a tűvel és a cérnával (lásd
még: Felveszem a kesztyűt, Kapcsolatminták). Molnár egyébként is szívesen
vág bele – akár a grafika területéről is kivezető – eljárási kísérletekbe. Az
első egyetemi évek hidegtű munkái, linóleummetszetei és monotípiái (így az
itáliai tanulmányút során készített Kapcsolat-rendszerek) után a
szitanyomatokat kedvelte meg. Művészettechnikailag mégis a melltartócsipkével
töltött saját készítésű papírjai a legizgalmasabbak. Ilyen, anyagát és értelmét
tekintve is kettős felületen domborodnak A három grácia sötétlő
glóriás szüzei, de egy középkori metszet másolatán hasonló csipkebarázdák közé
rántja magához koronás kedvesét egy királylány is (Elemek). Az erotika –
igaz, jobbára sejtetésekbe burkolva – egyébként sem idegen a grafikus
munkáitól. Delejt vezet a Szűzforrás kompozíciójának két végpontját – a
fából faragott hieratikus tekintetet és a fröccsenő tusra törő vívót –
összekapcsoló rostélyba is. Utóbbi kollázs akár a zürichi Cabaret Voltaire-ben
felcímzett bizarr szerelmes anziksz is lehetett volna egy szűk századdal
ezelőtt.
Molnár sűrűn él képi idézetekkel: elsősorban fotókkal, más
grafikusok ábráival. Olykor kétdimenziós ready made-ekként emel át portrékat,
jeleneteket, de legtöbb műve – továbbvezetve a duchampiánus párhuzamot – néhány
szóval vagy piktogrammal „kisegített ready made”. A Te ehhez nem érthetsz
szerigráfiák készítésekor egy régi rovargyűjtő kézikönyvet porolt le, majd
rövid kommentárokat gépelt a kivágott ábrák mellé. Az írógépek talpas-szögletes
tipográfiájával szedett karakterek szinte egyenként koppannak, s a grafikus
néhány szó árán nem pusztán metszően világossá tudja tenni személyes
konnotációit, de zaklatottsággal is képes telíteni a szimpla
illusztrációkat.
A diplomamunkaként benyújtott Szétszabott kapcsolatok sorozatban
több bevett motívumát ötvözte. A nyomatokon látható inverz fotóportrék a művész
által ismert férfiak arcai. Mellettük a japán nószínházi kultúra maszkjai,
melyek citálásával Molnár egy újabb ponton csatlakozik az – álarcok iránt
fogékony – klasszikus avantgárd örökségéhez. A grafikus azonban nem tartja
képmutatásnak a maszkviselést, s a szerepjátszás óhatatlanságát tárgyilagosan
veszi tudomásul. Arról viszont véleményt formál, hogy megfigyeltjei mennyire
tudják eljátszani választott alteregójukat. Erre, vagyis az alakítás
sikerességére utal a két arcot összekötő, varratoknak is beillő egyenesek
szaggatottsága. A minimalista kompozíció, illetve a fekete-fehér kontrasztjának
puritánsága szenvtelenné hipózott látvánnyal tolmácsolja a szélsőségesen
személyes tartalmat. Mintha magától eltávolított életének pszichológiai
analíziséhez mellékelne objektív ábrákat.
A férfiak mellkasát felkarcoló szabálytalan háló is visszatérő és
másodlagosan felhasznált eleme Molnár műveinek. A Kapcsolat-minták
sziluettjeinek testet kölcsönöz, a Személytelenre szabva diptichon
esetében a hátteret járja be cikázva a végtelen vonal. Rajzolata kapcsolati
vagy személyiségen belüli összefüggések szövevényes rendjének tűnik. Számomra
mindenekelőtt csillagtérképnek tetszik e sugárrengeteg, amelyben önkéntelenül
hullik az odavetett tintatorzó, s egy vastagabban kanyargó rács rá is csukódik
a szenesedő nőalakra.
Noha a „nyirkos cementfalú”, „hallgatag cella” már
csak egy lépés innen, igaztalan lenne József Attila metafizikájába átvezetnem
az olvasót. Lévén a rejtélyes kanyargással teleírt csillagatlasz-lapok
valójában több évtizedes hányódás után a családi kacatok között meglelt
szabásmintapapírok.
De így jobban is illenek az emberi kapcsolatok hétköznapi
tökéletlenségéhez.
veress dani
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Lorem
ipsum
Et Lettera – Képeket írni, szavakat rajzolni
Et Lettera – Képeket írni, szavakat rajzolni
Van abban valami fátumszerű, hogy a
tárgyi kultúrára nem sokat adó, nyomdájára viszont mindig is büszke puritán város,
Debrecen múzeuma kétéves felújítás után elsőként egy betűkiállítással
jelentkezik. A Déri Múzeum rozettás bronzkapui egy olyan tárlattal nyíltak
újra, ahol a tankönyvek és kora újkori nyomtatványok mellett bemutatott
képzőművészeti alkotások is szinte merő szavakból állnak.
Az Et Lettera kiállítás apropója több intézményi törekvés és tárlat
összefüggésében rajzolódik ki. Első helyre kívánkozik ezek közül az Európai
Bizottság által támogatott azonos nevű kulturális program, amely a Déri Múzeumon és a Református
Kollégium gyűjteményén kívül barcelonai, strasbourgi, brünni, varsói és aradi
könyvtárakat fog össze. (A kapcsolat nem csupán szellemi természetű: számos
anyagi értékkel is bíró könyvművészeti alkotás érkezett a társintézményekből a
cívisvárosba az időszaki tárlat kedvéért.) Kiemelt szereppel bír a kiállítás a
Déri Múzeum életében is, hiszen a 2010 szeptembere óta tartó felújítást
követően ez az első anyag, amelyet megmutatnak a látogatóiknak. Az Et Letterát egy testvértárlat is
kíséri: a Névelő növények – rajzoló szépírók. A Medgyessy Ferenc Emlékmúzeumban
egy egész termet átszelő drótpályán installálták azt a pszeudokönyvet, amelynek
szétszálazott lapjain margókra skiccelt rajzok segítségével lehet összevetni
neves szépíróink nyelvi és képi humorérzékét.
Szépírók, szűkebben kortárs szépírók kéziratai, szintén drótokra csipeszelve, a Déri Múzeumban is száradnak. A vizualitást azonban többnyire az – itt-ott kalligrafikus törekvéseket dédelgető – írott betűk képviselik. A felkérésre írt versek némelyike ekphraszisz: Borbély Szilárd alkalmi líráját egy Szent György-szobor, Garaczi László négy művét René Magritte-képek ihlették. Bele lehet merülni az olvasásba, de a kifejezett múzeumi élményre vágyó látogató számára érdekesebbek a kortárs képzőművészek munkái. A különösen képlékeny, de létező hazai kortárs kánon képviselőit gyűjtötték össze. Névsoruk, a költőkéhez hasonlóan, nem okoz meglepetést. Igaz, a műveik sem csalódást.
Az egytől-egyig lettrista művek középpontjában betűk, szövegek állnak. Figurális vagy absztrakt részletek – amennyiben feltűnnek egyáltalán – csak kísérhetik azokat. Baglyas Erika a magyar iskolanővérek római kolostorába bevonuló kínai nőktől kérte, hogy jegyezzék le otthoni emlékeiket – mandarinul. Baglyas műve, az Isten arcai a szinte valószerűtlen élettörténetek felmutatásával szemlélteti, hogy a globalizáció útján járó világban a nyelvek közötti átjárás bámulatosan leegyszerűsödött. Solt András kapcsolási rajzba bújtatott Morze-jelsorral emlékeztet, hogy a nyelvek lemeztelenítve valójában kódrendszerek. Molnár Dóra Eszter és Gerber Pál cinikus munkái mindkét látogatásom alkalmával megkacagtattak. Gerber Méltatása puszta szöveg: képzőművészek munkásságának ismertetése során obligát tiszteletköröket, életrajzi paneleket egymásra halmozó közhelykollekció. A kissé túlírt paródia lehengerlő komikuma abban rejlik, hogy Gerber minden egyes mondatot vitriolosan az ellentétébe fordít át.
A Képzőművészeti Egyetemen tavaly grafikusként végzett Molnár Dóra Eszter munkáinak legfőbb témája a párválasztás, illetve az azt övező és megkeserítő elvárások, sztereotípiák. Debrecenben kiállított hímzőrámafüzére egyes dobjain mintha a férfiakkal szemben felállítható összes igényt számba venné. Molnár félig a régi világ leányainak bőrébe bújik, akik esténként az édesanyjuk mellett hímezve találgatták leendőbelijük kilétét. Kívánságai egyre lehetetlenebbek, és ezzel ő is tisztában van. Az óhajsor végén mintha saját magát is kinevetné, amikor a kérőjéről szőtt-hímzett elképzelést még azzal is megtoldja, hogy leendőbelijének a fából is tudnia kell vaskarikát csinálni.
A kéziratukkal tollászkodó szépírók és a tollforgató képzőművészek alkotásain túl az Et Lettera programban részt vevő intézmények évszázados tipográfiai lexikonjait, metszetekkel és iniciálékkal illusztrált kiadványait, valamint elemi iskolás tankönyveit is kiállították. (Hogy milyen korú, kiadású, és egyáltalán mely köteteket, arra érthetetlen módon nem térnek ki a szöveges megnyilvánulás minden formája iránt érdeklődő kiállítás képcédulái.) Továbbá sorakozik a vitrinekben ólombetű, tintásüveg és toll, a pilléreket híres tipográfiai készletekkel burkolták be, a földön fekvő lapokon pedig olvashatunk egy kis Kosztolányit is. Kerestem, de a betűnél kisebb közös többszöröst nem találtam a kiállított anyagban. A Zoltai terem bejáratánál eligazító szöveg szerint a betűvetés történetéről, az európai könyvművészetről, valamint a szöveg és a kép egymásra gyakorolt hatásáról szól a tárlat. Valójában azonban en bloc az írásról.
Gutenberg halála után néhány évtizeddel egy névtelen nyomdász olyan idézet után kutatott, amely bár a karakterek és a betűközök csoportosítása miatt hasonló látvánnyal bír, mint más textusok, értelmetlensége miatt a néző mégsem fog bele az olvasásába. Helyette a bekezdéseket együttesen mint látványt szemlélheti. Töltelékszövegként végül Cicero A legfőbb jóról és rosszról című erkölcstani művéből emelt ki egy részletet anélkül, hogy akár a szavak egységére is tekintettel lett volna. A Lorem ipsum kezdetű néhány mondatos citátum ma, a számítógépes tördelés korában is szabvány vakszövegül szolgál. Több mint ötszáz éve a nyomdászok, könyvek és folyóiratok arculattervezői az ismétlődő antik mondatsor felhasználásával teszik próbára új tipográfiai készletüket vagy szedéstükrüket.
A debreceni Et Lettera
tárlatra összegereblyézett – egyenként elvitathatatlan értékkel bíró – kötetek,
szövegek és koncept art-művek is olyan szerepet töltenek be az újranyitásra
készülő Déri Múzeum esetében, mint egy félkész tipográfiájú kötetnél a lorem
ipsum. A betűkkel megtöltött Zoltai teremben nem margókkal és
karakterekkel, hanem a felújított kiállítótérrel kísérleteznek. Számtalan
olvasni- és bogarásznivalót rejtenek a részletek, de nem állnak össze koherens
tárlattextussá. A betűtakaróval kibélelt enteriőr összképe mégsem pusztán
muzeológiai tanulságokkal szolgál. Számomra a francia ábécéskönyvek és Tandori
ákombákomjai között a füzetembe jegyzetelve tudatosult, hogy az írás – legyen
az a saját cselekedetem vagy más szövege – mennyire meghatározza
mindennapjainkat.