Írni / Take to writing

Az expresszív feldolgozástól a geometrikus letisztultságig

Molnár Zsolt munkáiról

Molnár Zsolt 2012-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán a Feldolgozás alatt című sorozatával, melynek központi témája az állatok nagyüzemi feldolgozása, az egykor élő és mozgó testek, tömegek deprimált helyzetben való ábrázolása, az élőlény tárggyá degradálásának folyamata. Ugyanúgy, mint a Mindennapi kenyerünk című dokumentumfilmben, mely egyébként inspiratív is volt a diplomamunkára való felkészülés alatt. A jelentéstartalomhoz szervesen hozzátartozik a technika, a munkamódszer és az, hogy grafikai dúcként a farost szolgál. Hiszen a fának mint anyagnak a farosthoz vajmi kevés köze van. Az egykor sarjadzó fát porrá zúzzák, majd szintetikus anyagokkal préselik az ember számára megfelelő állagúra, eladható halmazállapotúra. Ezt az anyagot roncsolja tovább Molnár Zsolt szikével, hogy a kellő faktúrát elérje, valamint hogy reprodukálja azt a fajta mechanikus mozgássorozatot, amit egy tisztességes, nem EU-konform disznóölésen láthatunk. De az üzemben ezeket a fázisokat az emberek helyett a gépek végzik, kibírhatatlan lenne az iram, a bejövő hús kontinuitása, a felfoghatatlan mennyiség, amit fel kell dolgozni; az emberi erőkifejtés mértéke és időtartama pedig nem egyezik a gépekével.

Molnár Zsolt 2012-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán a Feldolgozás alatt című sorozatával, melynek központi témája az állatok nagyüzemi feldolgozása, az egykor élő és mozgó testek, tömegek deprimált helyzetben való ábrázolása, az élőlény tárggyá degradálásának folyamata. Ugyanúgy, mint a Mindennapi kenyerünk című dokumentumfilmben, mely egyébként inspiratív is volt a diplomamunkára való felkészülés alatt. A jelentéstartalomhoz szervesen hozzátartozik a technika, a munkamódszer és az, hogy grafikai dúcként a farost szolgál. Hiszen a fának mint anyagnak a farosthoz vajmi kevés köze van. Az egykor sarjadzó fát porrá zúzzák, majd szintetikus anyagokkal préselik az ember számára megfelelő állagúra, eladható halmazállapotúra. Ezt az anyagot roncsolja tovább Molnár Zsolt szikével, hogy a kellő faktúrát elérje, valamint hogy reprodukálja azt a fajta mechanikus mozgássorozatot, amit egy tisztességes, nem EU-konform disznóölésen láthatunk. De az üzemben ezeket a fázisokat az emberek helyett a gépek végzik, kibírhatatlan lenne az iram, a bejövő hús kontinuitása, a felfoghatatlan mennyiség, amit fel kell dolgozni; az emberi erőkifejtés mértéke és időtartama pedig nem egyezik a gépekével.

Molnár Zsolt 2012-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán a Feldolgozás alatt című sorozatával, melynek központi témája az állatok nagyüzemi feldolgozása, az egykor élő és mozgó testek, tömegek deprimált helyzetben való ábrázolása, az élőlény tárggyá degradálásának folyamata. Ugyanúgy, mint a Mindennapi kenyerünk című dokumentumfilmben, mely egyébként inspiratív is volt a diplomamunkára való felkészülés alatt. A jelentéstartalomhoz szervesen hozzátartozik a technika, a munkamódszer és az, hogy grafikai dúcként a farost szolgál. Hiszen a fának mint anyagnak a farosthoz vajmi kevés köze van. Az egykor sarjadzó fát porrá zúzzák, majd szintetikus anyagokkal préselik az ember számára megfelelő állagúra, eladható halmazállapotúra. Ezt az anyagot roncsolja tovább Molnár Zsolt szikével, hogy a kellő faktúrát elérje, valamint hogy reprodukálja azt a fajta mechanikus mozgássorozatot, amit egy tisztességes, nem EU-konform disznóölésen láthatunk. De az üzemben ezeket a fázisokat az emberek helyett a gépek végzik, kibírhatatlan lenne az iram, a bejövő hús kontinuitása, a felfoghatatlan mennyiség, amit fel kell dolgozni; az emberi erőkifejtés mértéke és időtartama pedig nem egyezik a gépekével.

A diplomasorozat része volt az Üzem. A roncsolásos fametszet inverz nyomtatásának jól fakturált eredménye külön munkaként is felfogható. Az ábrázolt matéria – a csempe és a fa – pedig egyszerre utal a domesztikált és a vadon élő állatra, de itt már nincsen feldolgozott, vagy feldolgozásra váró élőlény. Itt maga a helyszín látható: egy emblematikus ház, amelynek letisztult formaiságában és szépségében mégis rejtőzik valami nyugtalanító.

Ennek a sorozatnak az előzményeként szolgál egy másik széria, a Termékek, amelynek tételei ugyanazzal az eljárással, de más hordozón – matt műanyag fólián – jelennek meg, utalva ezzel a hűtőházak karcos PVC szalagfüggönyeire, valamint a műanyag ipari és mindennapos jelenlétére. A sorozat kegyetlen szépségű formavilága szembesít bennünket a fogyasztói társadalom neutrális attitűdjével. Az állatok – és a velük kapcsolatos érzelemi szálak – következetes kiiktatására, a vacsora fölötti boldogító nem-tudásra.                                                 

A kollázs és az állatok formai stilizálása a Makói Grafikai Művésztelepen készült Vadászfohász (2012) sorozattal indult, amely alkotása során céltáblapapírokat bújtatott a formák sziluettszerűen kivágott rétege mögé, tudatosan irányítva annak centrumát. Mintha a vadász célkeresztjében látnánk a különböző állatokat vagy éppen a már kész és preparált trófeákat, ereklyéket – mint a remélt eredményt –, valamint a gyilkos eszközöket egyaránt. Végül azonban a célzóból is célpont válik.

Az Aréna és az Átírt szabályok sorozatokban a céltáblapapírokat már nem egy, hanem több rétegben helyezi egymásra, így a papír már nem mint célkereszt, hanem mint forma szerepel. A Vas és Veszprém megye határánál fekvő Nemeskeresztúrról származó grafikus sokat merített környezete vizuális és emocionális ingereiből, melyek akarva-akaratlanul is jelen vannak művészetében. A bikaviadal – mely igen erős motívumként több munkáján átível – egy madridi utazás személyes élménye, nem pusztán az interneten való szörfölés során gyűjtött képanyag.

Kremsben, a Budapest Galéria rezidenciaprogramja alatt készített műegyüttes, az Alaktan (2013 2014) szintén a fent részletezett technikával készült, átívelve a következő sorozathoz, valamint a geometrizáló, figurális elemeket teljesen kizáró munkákhoz. Ezek egyike Számokba fojtva (2014) cím alatt mezőgazdasági használati tárgyakat sorakoztat fel. A narratív környezet nélküli formák lehetnének akármilyen tárgyak, mert első látásra semmi nem utal az állatokkal vagy a mezőgazdasággal való kapcsolatukra. Sematizált formák metsződnek bele a légüres térbe, de a figyelmes szem hamar észreveszi, hogy a különböző rétegek egymásra csúsztatásával teret kapnak a hangsúlyos, erős kontrasztú elemek. Ezeket a rétegeket a grafikus szintén céltáblapapírok átalakításával hozta létre. Az eleve grafikai megjelenésű számok és vonalak – melyek eredetileg szerves részei a céltáblának – segítik a térhatást, és mindamellett, hogy esztétikusak, tartalommal is felruházzák azokat. Molnár Zsolt a síkbeli formákat úgy használja, hogy a térbeliség illúzióját kelti, mintha abban a hatalmas üres felületben annak a konkrét tárgynak valóban tere lenne. Ahogy Baudrillard A művészet összeesküvése című tanulmányában írja, „az illúzió a titokhoz kapcsolódik, ahhoz, hogy a dolgok nincsenek jelen saját magukban, visszahúzódnak önmagukból a látszatukba”. A Számokba fojtott grafikáin ezek a tárgyak új produktumokká válnak, nem maradnak dokumentatív leképezései egy szarkacsapdának, szállítókalodának vagy szarvasmarhamérlegnek. A sorozatból kiemelve az önitató könnyedén alakul akvadukttá, a köretető koronává, a szarvasmarhamérleg pedig liftté, ami a levágandó állatot kilátástalan helyzetéből végül mégis kiemeli. A különböző állatbefogókat nézve elképzelni nem tudom, hogy mi hová kerül; az egész szerkezet olyan, mint egy tétova időgép a semmi közepén, ami opcionálisan teleportál bárhová az üzemből. Ugyanezek a tárgyak sok minden mássá transzformálódhatnának. De nem teszik. A bika sem kerül ki élve az arénából, a szarvasmarha sem ússza meg a szeget. „A tárgy már nem a szubjektum funkciója – egy kritikus tükör, amelyben a világ bizonytalansága és értelmetlensége tükröződik –, hanem magának a világnak a tükre, a bennünket körülvevő tárgyi és mesterséges világnak, amelyben a szubjektum hiánya és transzparenciája tükröződik.”

A már említett, teljesen narrációmentes film, a Mindennapi kenyerünk (2005) nem csak tematikájában parallel Molnár munkáival. A mindennemű környezet nélküli, üres térben ugyanúgy lógnak vagy fekszenek az állati testek, mint a húsfeldolgozó ipar eszközei – itt már vizuális narráció híján. A nézőn múlik, hogy csupán forma maradnak-e, vagy a befogadó jelentéstartalmat is társít, esetleg konstruál hozzájuk.

A grafikusra nagy hatást gyakorló Greenaway A Zed & Two Noughts (1985) és Drowning by Numbers (1988) című filmjei abszurditásukban és szürreális jeleneteikben első látásra nem mutatnak párhuzamot Molnár minimális eszközeivel, akkurátusan kimunkált kollázsaival. Legfeljebb a filmszereplők folyamatosan felmerülő misztikus és irreális számokhoz való vonzódásában és a vizuális elemek kollázsszerű megjelenítésében találhatunk némi rokonságot. Az A Zed& Two Noughts látványa és hangulata olyan, akár egy hatalmas díszlet formájában újragondolt Mark Dion-életmű. A fent említett számokhoz való vonzódás egyfajta összekötő elem a sorozatok között. A céltábla képi elemmé tétele a racionális világ finom integrálása a művészetbe. A tárgyakon újra és újra felbukkanó szám-elemek a címmel is szoros összefüggésben állnak, az állatok akkor sem voltak többek, mielőtt egy vonalkóddal ellátott termékké váltak volna – ennek emlékei az üresen álló etetők és itatók. Olyan, mintha ezek a magukra hagyott tárgyak, amelyek alapvetően az emberi munkát könnyítik meg, egyben ki is zárnák az emberi jelenlét szükségszerűségét, ezzel viszont tökéletesen érdektelenné téve a szándékot és a célt.

A legújabb széria, a Szükségállapot a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületének éves kiállítására készült, amelyet egy galéria helyett egy specifikus térben, egy budapesti autótömítő szaküzletben rendeztek meg. A specifikus térbe szánt munkák szemlátomást ellentmondó látványelemekből állnak. Molnár többek között a helyre reflektálva von be tömítő elemeket, s elegyíti azokat további zavart keltő részletekkel. Olyan konstrukciók ezek, melyek összefésülik a mobil és passzív tárgyakat, mint a guruló, fék nélküli járókeret. Nem a tárgyak pontos ismerete vagy ismertetése a cél, hanem olyan benyomás keltése, hogy ebben a tárgyban van valami, ami megingatja a biztonságérzetet, mint először minden ismeretlen dolog egy átlagember konvencióit. A kimaszkolt felületek egyértelműen grafikai hatást keltenek, de túlmutatnak a szakirány lehetőségein. A türelmet és fokozott koncentrációt igénylő, pontos mérések és szerkesztések beszédesek a grafikus művészetével kapcsolatban, hiszen érdekes ellentétben állnak Molnár Zsolt impulzív személyiségével. Igaz, ez az expresszivitás a munkamoráljába transzformálódik. „A szabály kikerülhetetlen, mert nem elgondolás, hanem a játékot rendező forma.” Így lehetséges az, hogy a grafikus a megérlelt témáit mindig következetesen és kitartóan végigviszi, körüljárva annak lehetőségeit, mindeközben mégis megőrzi azok frissességét, legyen szó bármilyen sorozatról vagy tematikáról.

Molnár Dóra Eszter

Hullani kell a virágnak

Kiss Viktória kiállításához

Hal Köz Galéria, Debrecen

2014. június 19.

Egyetemi éveink egy közös barát által kapcsolódtak össze, s annak ellenére, hogy ismeretségünk nem vert főgyökérzetet, mégis elmondható, hogy minden spontán találkozás az életben annál természetesebb és kellemesebb.

Kiss Viktória festményei éppolyan dinamikusak, színesek és sokrétűek, mint ő maga.

A látszólag – élénkségükben – összeférhetetlen színek pezsdítő, nőisen finom harmóniát alkotnak, mint egy rosé pezsgő egy forró nyári délutánon.

Az a tradicionális művészi attitűd, ami már több mint egy évtizede szivárog át folyamatosan a képeibe, talán az egyetemi évek alatt bontakozott ki teljesen, ha csak a képeinek a fő témáit is tekintjük: önmagát és a barátokat, a velük közösen megélt pillanatokat, illetve egy olyan élet meg nem élt pillanatait, melyekben Lédák, Ophéliák és bánatos menyecskék éneklik el bús bánatuk. A széki népdalban, melynek egyik soráról kapta a címet a kiállítás (Hullani kell a virágnak) egy nő asszonnyá válásáról, annak nehézségéről, az életbe való „szabadon bocsájtásról” szól, amely igen aktuális problémákat vet fel egy frissen diplomázott művésznek, aki egyben nő is. Ezek szubjektív töredékek, vizuálisan tárolt leképezett adatok, akár egy átbeszélgetett és átmulatott éjszaka utáni nüansznyi csend, mikor a szavakat már betapasztotta a hajnal és a bor. 

Kiss Viktória a Zim-Zum csoport oszlopos tagja, melyet a nagyhatású mester mondása alapján nevezett el a kis csapat – a huszonegyedik századi vadak. Becsülendő, hogy nemcsak a tradicionális festészet iránti tisztelet és annak divatmentes megtartása, hanem a közöttük lévő személyes és szakmai összetartás kovácsolja össze őket.

Nagyon érdekesnek tartom, hogy a frappáns című képek közül a személyes kedvenceim mind cím nélküliek. Mindezek mellett kiemelendő a transzparens nő a halott récével és a melegítőnadrágos Ophélia, aki a legnagyobb lehetőséget kapta meg Vikitől, hogy sorsát megkerülve elválassza a haláltól: egy lila gumimatracot. Opheliát ez a leheletfinom réteg választja el attól, hogy változtasson a történelmen, Önöket és Titeket pedig az én szavaim választanak már csak el a kiállítás megtekintésétől, így ezt a réteget elolvasztva a kiállítást megnyitom.

Molnár Dóra Eszter

Megszabott kéztől szabadon

Tárlat: Szabadkéz. Rajz a magyar képzőművészetben tegnap és ma, Modem, Debrecen

Vajon hány elvetélt gondolat kell egy jó mondathoz és hány vonal egy jó rajzhoz? Mennyi belefektetett energia és gyakorlat szükséges ahhoz, hogy egy jó munka szülessen? A tökéletes pillanatban húzott vonal csupán illúzió, vagy egy öncélú megállapítás?

Bak Imre: Portré, 1972
forrás: http://www.artpool.hu

Maurer Dóra: Rejtett Struktúrák, 1977
a szerző fotója

 

A Modem Szabadkéz című tárlatának különlegessége, hogy a szó nem szorosan vett értelmében három generációt fog át: a múltszázad elejének klasszikusait, kortárs alkotók több évtizeddel ezelőtt készült munkáit és „kortársak kortárs” munkáit. A legerősebb talán az utóbbi csoport, de ide tartoznak Bak Imre felülmúlhatatlan alkotásai – Portré (1972), Tájkép (1973), Nap. Hegy (1973) –, melyekben a konceptuális művészetet és a geometrikus absztrakciót humorral ötvözi, így abszolút kapcsolatot teremt a nézővel, és kimozdítja a képet az öncélú művészeti produktumok közül. A minimalizmusa technikailag pedáns, kifogástalan a kivitelezése. Ilyen Maurer Dóra Rejtett struktúrák című grafikája is szemet gyönyörködtető rendjével, az aranymetszés és a Fibonacci-spirál kimondatlan jelenlétével. A papír hajtott éle ugyanúgy része a játéknak, mint a frottázsolt felület vagy a fapác (Cím nélkül, 1971). Ez a fajta vizuális rendszer nem ment ki a divatból, ugyanazt a hatást váltja ki ma is; függetleníti, aktualizálja önmagát.

A kivétel kivételei pedig Hámori Anett, Szépvölgyi Ágnes és Nemes Csaba. Mindannyian internetről gyűjtött képek után festenek vagy rajzolnak. Az utóbbi két művész egykori magánéleti és szakmai kooperációjából származó Sonntagot nézve nem tudok túllépni a – vélt technikai magabiztossággal – elrajzolt és a direkt elrajzolt zavaros ellentmondásán. A sketchbookok világában bizony sok a buktató. Szűcs Attila is a világhálóról merít ihletet, számos munkájában dolgozza fel a plankinget, az egyre népszerűbb internetes mémet. A tárlaton az egyik lovas planking festmény előtanulmányát láthatjuk, valamint egy nagyon finom grafitrajzot egy kisfiúról, aki olyan építményt rak össze, melynek derengő tükörképe ugyanúgy figurális, mint a mellette gyaníthatóan őt figyelő embereké. A rajzos gesztusok, a konkrét és a nem konkrét közötti rajzi játék – melyek inkább a szénrajzok esetében megszokottak – bizonytalan hangulatot adnak a képnek. Hámori Anett egyre véletlenszerűbb témákat dolgoz fel az interneten talált képekből, melyek távoli népekkel vagy a legkevésbé sem távoli politikai rezsimmel kapcsolatosak. Mindannyian hullámokat lovagolnak meg, legyen az politikai-, közösségi-, de leginkább divat-.

Navratil Judit aranyos, színes, nagyméretű, kilenc képből álló (Tsepadub és Tsa, 2010) munkája egy szubjektív térkép Budapestről (a hasonló címet viselő[1] tárlatra készült), azokról a helyekről, amelyekhez vagy emlék köti, vagy amelyeket köztudatba beépült, szociális és politikai asszociációkkal társít. Olyan apró elemek ezek, melyeket látva egy Budapesten – művészeti körökben – huzamosabb időt eltöltő ember bólogatva mosolyog. „Közteres közhelyek”, mint a Gellértben fürdőzők; a Bankban drogozó nő; a kormos Képző lépcsőjén ülő diákok és az erkélyén dohányzó tanárok, az egyetlen eredeti presszó, a Bambi; vagy a batikolt Duna partján fekete Ecolin-ködbe burkolt Parlament, a tövében ürítő Tereskovával. A város északi részét pedig csak a kosaras magasságúak láthatják.

Chilf Mária piros, áttört, önmagába leselkedő papír figurája szíve táján kicsiny folt fehérlik, amely – még – nincs körberajzolva. Vajon védelem ez, mint a körbeseprés, csak itt kusza vonal a biztosító háló? Vagy balsejtelem, és az önmagába harapó rajzolót láthatjuk?

Chilf Mária: Cím nélkül (részlet), 2014
a szerző fotója

Szörényi Beatrix munkája (Addig imitáljuk a valódit, míg nem találunk jobbat, 2011) leginkább a címe miatt érdekes, mely egészen más asszociációs gondolatláncolatot indít be, mint maga a faktúra-tanulmány. A mű maga hasonló a textilesek természet ihlette, végteleníthető elemekből álló tanulmányaihoz. Keserü Károly munkái csak messzebbről nézve tűnnek faktúráknak, közelről szigorú rendben sorakozó hommage-ok Malevicsnek, Rothkónak és Josef Albersnek címezve. Hasonlók még Kovács Attila Transzmutáció- és Szubsztrátum variálhatóság-sorozatai, ahol a szellem, a tudomány dominál a rajz és az érzékek felett, maga a mű mégis az érzékekre hat. Kis csorbát ejt az összképen a tus pauszpapírra gyakorolt reakciója.

Somogyi Laura térbeli rajza (Paradox szökés, 2010) drótszálakból készült – háromszakaszos időzített fénysugarak által láthatóvá váló – három mozgásban ábrázolt figura. A drót merevsége ellenére lágy vonalak jellemzik, csakúgy, mint Szíj Kamilla munkáit. A kemény vonalak finom összhangba kerülnek a terápiás eszközön, a papíron.

A bebiztosított neveknek csak egy része szolgálja meg azt, amit az ember akarva-akaratlanul vár a munkájuktól. Bukta Imre 1978-as munkája – a Bálák – nekem megszolgálta. Az ismert agrár-téma, és rendezett vonalterápia és egy csöppnyi számmisztika. A fákat sejtető vonalhálók közötti függőleges vonalak száma, valamint a bálák és a kis négyzetek száma is osztható héttel; csak úgy, mint Bukta felhőinek száma (Felhők, 2000). A tököket sepregetők („Sütőtök” közmunkaprogram, 2013) technikailag túlbonyolított megjelenése ettől merőben eltér. A láthatósági mellény úgy lóg ki a természetből Bukta képén, mint El-Hassan Róza és Tót Endre munkái a személyes rajz-felfogásomból. Szabadok, talán túlságosan is. A L’Oréal jelmondata érvényesül a minőség felett: „mert megérdemlem.” Már-már Gerber Pál egyes munkái láttán is ez a szlogen járt az eszemben, de azokat a műveket megmenti a humor.

Bukta Imre: Bálák (részlet), 1978
a szerző fotója

Nem a minőség, mindinkább a munka kiválasztása miatt érzem azt, hogy Albert Ádám is azok csoportjába tartozik, akiknek benne „kellett” lenniük a kiállítók névsorában. A már jól ismert 17. századi holland Hoogstraten-féle „perspektíva-kabinet” ihlette munkák egyike most éppen Debrecenben, Goethe szellemi intim szférájába enged bepillantást (Never Take a Trip Alone – J. W. Goethe dolgozószobája, 2011). „Éhes szemnek ez az eledele.”[2] Egy animáció és egy rézkarc egészíti ki a voyeur-installációt, amely így minden oldalról körüljárja a témát hűvös, objektív szemmel – s majd „a publikum ízekre szedi nyomban.”[3] Egy másik letisztult és távolságtartó munka Asztalos Zsolt installációs párja, amely nagyon is közel hozza a rajzot, mégpedig egy-egy mikroszkópon keresztül. A Két portré (2006) és a Bárány glóriával (2006) az ábrázolásban nem rejt titkot, csak a tálalás módja az, ami meglepetést okoz, szintén mosolyt csalva az arcunkra. A mikroszkópok látványának merevségét a rajzok – méretükből adódó – pontatlan lazasága ellensúlyozza és teszi intimebbé.

Asztalos Zsolt: Két portré és Bárány Glóriával
installációja, 2006
a szerző fotója

Végül egy hely- és hangulat specifikus munka: Németh Róbert interaktív módon láttat egy Gruppo Tökmag féle (majdnem) anamorfikus, UV-reagens „rajzot”. A tenyér formájú fém mintegy sugallatra vonja magához a nézelődő kezeit – meglátjuk mi lesz. Misztikus – minimál sci-fibe illő – zörejek kíséretében, pulzálva jelenik meg a munka a hátunk mögötti falon, szívverésünk ritmusára. Az érdeklődő természetűek előnyben, a bátortalanok vagy érdektelenek számára pedig egy munkával kevesebb a Modem földszinti tárlatának bő kínálatából.

A rajz hosszú időn keresztül mellőzött médiumnak számított, mígnem a nyugati galériások gerjesztettek egy olyan áramlatot, amely az autonóm – nem mellékesen jól eladható – munkák közé emelte a grafikát. A Modem tárlatán a rajz nem mint „művészeti melléktermék” szerepel, hanem mint sokszínű megjelenési formája egy technikának és egyben műfajnak. A debreceni Modemnek erre a jelenségre történő reflektálása követendő a magyarországi művészeti színtéren, ahol újból a festészet vette át az uralmat. Ugyanakkor követendőnek kellene lennie annak a nyugati szellemnek is, mely nem csak egy bizonyos művészekből álló csoportot legitimál, hanem bővíti a művészeti szcéna spektrumát.

Molnár Dóra Eszter

A Szabadkéz – Rajz a magyar képzőművészetben tegnap és ma című kiállítás június 29-ig látható a debreceni Modemben.

[1] Szubjektív Budapest Tér-Képek, OSA Archívum, 2010.október 20–december 2.

[2] részlet a Faustból.

[3] részlet a Faustból.

http://apokrifonline.wordpress.com/2014/04/01/megszabott-keztol-szabadon/

A reklámszatyor tejfehérjén átszűrődött a neonfény

László János képzőművész kiállításához

Egri Borozó, Debrecen

2013. október 25.

A képek dobozokba kerültek át, „többé már nem a valóság tükrei, hanem bevették magukat a valóság közepébe, és azt hiperreálissá alakították. A kép már nem tudja elképzelni a valóságot, mert már ő a valóság. A virtuális valóságban a dolgok olyanok, mintha felfalták volna a saját tükrüket. A tükör felfalása után átlátszóvá váltak saját maguk számára, nincsenek többé titkaik… itt már csak transzparencia van, és a dolgok, amelyek teljesen jelenlévők önmaguk számára láthatóságukban, virtualitásukban, könyörtelen másukban… már csak a képernyőre íródnak, a sok milliárd képernyőre, amelyek horizontján eltűnt a valóság és tulajdonképpen a kép is.” László János egy megbízható rendszerként működik, ami nem lesz vírusos, nem fagy le soha, de számos olyan kiegészítővel rendelkezik, amellyel más gépek nem. Más emberek sem. Egy rendszer megoszt ugyan, de csak a célszerűségig; nem nyújt többletet, nem reflektál, nem segít, nincsenek érzései, merev tömbként mindennapjaink része, egy panel, de nem ad hozzá, nem leszünk általa többek. Nem csak a személyisége ennek a tökéletes ellenpontja, hanem a munkái is. Mindig egy kicsit hozzáad, kibővít, sosem elég egy-egy kedves szóból, vonalból, foltból, mindig tovább akar építkezni.

Fölkel a nap

Egy merev, materiális rendszer összecsapása egy szakrálissal – egy levegős, feltétel nélküli világ, melyben a kagylószárnyú galambok is képesek repülni, a műanyag szocialista munkásnő is megpihenhet egyszer, talán; leteheti végre a vödröt, amelyet évtizedek óra tart a kezében. Mert bármi lehetséges.

 „Lenne tehát valami, ami ellensúlyozza a világ illúziójának elvesztését, ez pedig e világ objektív iróniájának megjelenítése. (…)Az irónia mint a világ dezillúziójának univerzális és spirituális formája.”

Káin és Ábel története egy Kinder tojáson, Krisztus tesco kenyérré változtatása nem csak egy akciós pillanat. A sokszor ellentmondásosnak tűnő eszközrendszereket vonja össze ebbe a külön világba, ahol az újkori nippek találkoznak a régmúlt anyagokkal, ahol a panel csak egy lágy pausz papír és a zeller pálmafa.

A tömegtermelés világhírű emblémái (mint a Coca Cola) és a domesztikált tömegtermelés eredményei (mint a gobelin, a fröccsentett műanyag növények és állatok) egyaránt megjelennek László János munkáiban. A különböző használati tárgyak – amelyekhez akarva-akaratlanul mindenki társít valamilyen személyes emléket, történetet –, társadalmi cinkosságként villannak fel, mint egy közös kód. A hugi műanyag hajráfja, az öcsike kisautója, a műanyag kristály, ami egyaránt lóghat nyakon, lámpán, konyhában, vagy jóga órán. Egy alternatív élet-játék modelljei ezek a dobozok. 

 A Mennyei lakótelep c. munka részlete

 „A japánok minden ipari tárgyban istenséget sejtenek. Nálunk ez az isteni jelenlét aprócska ironikus szikrává zsugorodott, mégis, szellemi forma még.” 

Kólanyalóka és zellerszál ide,

Jókora Cora falatok pedig oda,

A Nap fölkel,

és a fogyasztói társadalom elleni ádáz küzdelemben,

János dönt – egy harmonikus világ mellett,

– Minden lény javára.

 

 

Molnár Dóra Eszter

 

(Felhasznált irodalom: Jean Baudrillard: A művészet összeesküvése)

 

– Biztos?

Tárlat: Csontó Lajos – Vicces sztori, MODEM, Debrecen

A szokatlannak mondható prezentálás meghökkenéssel vegyes gyermeki örömmel töltheti el a látogatót, amikor belép a MODEM harmadik emeleti kiállítóterébe. Mintha csak egy időkapszulát találna egy Jeunet-filmben. Egy fekete dobozt kis apróságokkal, melyek amíg a tulajdonos számára megannyi történetet rejthetnek, egy illetéktelen kezében csupán értéktelen kacatok, de éppen ez a játékos deperszonalizáció különlegessé is teszi őket. A fekete falak teremtette hangulat zárt világa azt sugallja, hogy abban a talált dobozban vagyunk, amit valaki hátrahagyott a történeteivel, kincseivel, köztük a rajzaival, akár egy háromdimenziós sketchbookot.

Csontó Lajos felrajzol

A falakon látható fehér krétarajzok momentumok: egy nyaralásról, egy építkezésről…; jól elkapott, skiccszerű mozdulatok – egy vázlatkönyvhöz hűen. A vonalas rajzok lazák, de pontosak, nem olyan masszívak és mesterkéltek, mint egy Soós Nóra-munka. A kiállítás egészét átívelik, de nem csak a videókat kötik össze az egységesen fekete falakra készített – többnyire figurális – fehér krétarajzok, amelyek összefüggéstelenül kapcsolódnak a kiállított művekhez, ezzel hangsúlyozva a kiállítás gyűjtő jellegét. Ezen felületek közül a legérdekesebbet teljes egészében beteríti T. S. Eliot verse, J. Alfred Prufrock szerelmes éneke. A hevesen áthúzott sorok közül csak ez a három rész maradt ép: „Feleletet rá ne keressél / ideje / álmainkat józanul szemügyre venni”. Ez számomra a kiállítás esszenciája. Bár egy dada vers talán találóbb volna.

T. S. Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című verse a kiállítótér egyik falán

Hétköznapi képek, hétköznapi emberekről, hétköznapi helyzetekben. Egyszerű, összefüggéstelen képkockák; egy olyan művészfilm, ahol véletlenszerűen egymást követő snittek peregnek a szemünk előtt, és legfeljebb benyomásunk lehet a képek láttán. Ezek az impresszió jellegű emlékek azok, amik a rendszert alkotják a rendszertelenségben. Elkapott mondatok, pillanatok, gesztusok. Cikázó gondolatok alkotta kaleidoszkóp; egy angyal Berlin felett figyeli, hallgatja, értelmezi a ki nem mondott gondolatokat, és lejegyzi a legérdekesebb momentumokat egy noteszbe. Ez a kiállítás is egy ilyen notesz, skiccekkel, kiragadott dialógusokkal, gyűjtött képanyaggal, szövegekkel. Az egyes művek és a hozzájuk társított szövegek önmagukban ugyanúgy zavart keltenek, mint a munkák összessége a kiállítás egységében. Erre legjobb példa a Félreértettél…és a …de hát ez a dolgod műpár (2000). Erősen negatív konnotációt eredményezhet, ha a néző nem balról jobbra halad. A gyerekekről készült régi fotó párosul egy pikáns szerelmi dráma szavaival: a kisfiú és a kislány az előrevetített, tipikus párkapcsolati szerepekkel kénytelen azonosulni a képeken.

A kiállítási tér apszisában a címadó Himnuszt halljuk komótosan felmorajlani a víz alól, tompán, összhangban az uszodában tempózó karcsapásaival. A szöveg sem marad el, románul és magyarul villannak fel olyan szavak, mint ébredés, román, álom, teremtés, ellenség, Róma, Mátyás király, verőér, szabadság, szentség, dicsfény, rabszolgaság… Szabad asszociációk egy témára, amelyhez additív kód a magyar nyelv, illetve a magyarságtudat. Ezzel párhuzamban, a szemben lévő falon ott áll a fürdőköpenyes Csontó egy havas tájban, mint aki most teleportált az úszás után a szabadba, amely hófehér, akár a nemzeti hűség szimbolikus színe. A figura és a környezete nem magányt sugall, inkább objektívan néz szembe múlttal és jelennel (Reggeli a szabadban, 2010).

A kiállítótér apszisa a Himnusz videóval

Reggeli a szabadban, 2010

Egy másik (komoly)zenével társított videó a Szökés (2013), amelyben egy alak biciklin teker a sötétben a semmibe. Előtte Khaosz, alatta mókuskerék. A Napok és dolgok (2013) videoloopjain feltűnik a tátogó haltól a neonpálmán át a meggyalázott pénzig minden, ami zavart kelthet abban, aki összefüggést akar találni a képek között. Talán nem narratív szempontból kell megközelíteni a látványt, hanem mozgó emlék-tárhelyként. A loopolt mozdulatok időtartama egy-egy sztenderdizált pillanat, „pontosan” annyi, amennyit egy átlagjelenségnek szentelünk. A merevített momentumok a Caché (2013) harminc képén köszönnek még vissza, mint egy Balázs Béla Stúdiós film kockái.

Caché, 2013 (részlet)

A kiállítástól elszeparált videoinstalláció, a Még nem elég (2005) egy gömbre vetített négy csatornás videó, melynek emblematikus, kollázs-álom hangulata bizonytalanságban tart, mégis bizarr nyugalommal tölt el. Belépni egy sötét, zárt térbe, még ha csak egy kiállítás tere legyen is az, egyfajta bizalmat előfeltételez. Megbízom a sötétben és abban az élményben, ami rám vár, bármi legyen is az. Megpróbálom értelmezni a látottakat ott, ahol ki vagyok szolgáltatva a környezetnek, az impulzusnak, a gondolataimnak. Nincs más választás, mint kitartani és szembesülni.

Még nem elég, videoinstalláció, 110 cm gömbfelület, 4 videoloop, 2005

A régebbi, „etalon” Csontó-művek, mint a Ne félj (2008) és a Lecke (2006) nincsenek interakcióban a többi kiállított munkával, szerencsés kivétel a Még nem elég és a Félreértettél, de hát ez a dolgod. A kiállításra látogatót a misztikus Két hold (2013) című video fogadja – a látvány azonban paradox módon inkább egy Holdra és egy Napra emlékeztet. Alattuk egy beszélgetés látszólag véletlenszerű sorai olvashatók. A dialógus elsőre egy kávéházi csevegésnek tűnik, majd egy röpke vallási vitának, s ki tudja, mennyire áll ettől messze, valójában mennyire komoly. „Azért hallani róla mindenféle vicces sztorit, ugye? / A hitem megvéd a téves ítéletektől. / Biztos? / Biztos.”

 Molnár Dóra Eszter

 http://apokrifonline.wordpress.com/2013/04/16/biztos/

 

 

POSZT-, TRANSZ- ÉS MINDENFÉLE HUMÁN-GÉPEZETEK

Gaál József Phantasma – Transhuman Fetish című kiállításáról

A Godot Galériában megrendezett kiállítás középpontjában a „transitional human”, azaz a „transhuman” áll. Az FM-2030 álnevű futurista tesz róla először említést, mint egy idealisztikus lényről, aki a technikai eszközök felhasználásával fejleszti és határozza meg önmagát, hogy végül elhagyja emberi mivoltát. A transzhumán lény, a már isteni képességeivel távolodik el a betegségtől, a halandóságtól, a koloratúr érzelmektől, és mindentől, ami még emberi jellegzetességnek számít. A transzhumanizmus követendő trendje tehát a technikai fejlődés, a tudományos ismeretszerzés és a globális kommunikáció folyamatos fejlesztése, az életmeghosszabbító eljárások használata, a testátalakítás és a „végtelen” tájékozódás és önfejlesztés. Természetesen érzelmeink sem maradnak kontroll nélkül; boldogság-központunk átalakításával és gyógyszeres élénkítésével élvezhetjük a változatos, sokrétű, életre szóló konstans örömöt; az élménymaximum garantált. A felvázolt transzhumanista utópia a jelen társadalomban abszolút nyomon követhető, bár hosszú távon talán inkább disztópiába torkollik.

Gaál József kiállított munkáiban a transzhumán lény ellentmondásosan, két létállapot között lebeg szadomazochisztikus köpenyében. A groteszk, mégis humoros figurák drótok által szabott grimaszaival demonstrálják az egyediség létjogosultságát. Az önmagukat társadalmi bőr-szerelvények mögé szegecselt, küszködő lények adekvát módon tükrözik az aktuális (társadalmi) problémákat, és vetítik előre a disztópikus hangulatot, az implantátumok, a kétneműség és ivartalan szaporodás világát. Ezek a transzhumán maszkok szobrok és printek formájában jelennek meg egyetlen kiállítótérben, összefogó és összefüggő sorozatként. Az androgün szobrok domináns jelenlétét kiegészítő printek a belefestett gesztusokkal számomra disszonánsak; a print saját jogán is szerepelhetne. Az argentotípiát idéző nyugodt, ódon hangulatot megzavarja a férfias ecsetvonás, ugyanakkor az ábrázoltakon kívül ez köti össze a szobrok foltos, durva és erős minőségével, és támasztja alá azt az ellentétes, bizonytalanságot gerjesztő hangulatot, ami megfűszerezi az életet, és amit a transzhumán filozófia minden bizonnyal száműzne. A különböző védelmi hálókkal és koholt képességekkel felvértezett időtlen, kéz és láb nélküli harcosok egy olyan megméretésre várnak, melyben bebizonyíthatnák végre, hogy érdemesek a halhatatlanságra.

Molnár Dóra Eszter

http://www.irodalmijelen.hu/node/14014